„Háromezerötszáz kilométerre az otthonunktól az volt a legfontosabb, hogyan tudjuk túlélni a nyomorúságot. Közösen megfogalmaztuk a túlélés négy szabályát:
1, A szenvedést nem szabad dramatizálni! Nem szabad panaszkodni, mert attól gyengébb lesz az ember.
2, Az öröm szükséges a túléléshez. Ezért észre kell venni és tudatosan kell keresni az élet apró örömeit.
3, Nem vagyunk tökéletesek, de itt és most kell megmutatnunk, hogy különbek vagyunk rabtartóinknál. Ez mozgósítja az életenergiákat.
4, A negyedik szabály kicsit vallásos: akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb. Mi hívők, ha a Jóistenbe kapaszkodunk, rájövünk, hogy Ő is akarja túlélésünket.”
Olofsson Placid atya
A szovjet típusú diktatúra szimbólumában, a GULAG-táborrendszerében 1930 és 1960 között raboskodók számát a történészek mintegy 15-18 millióra teszik. „Málenkij robotra” közel 800 ezer magyart hurcoltak el, akik 33%-a, több mint 200 ezer ember sosem térhetett vissza, 600 ezer honfitársunk pedig csak megnyomorítva élhette tovább életét.
Vásárhelyi Dániel, a fiatalon elhurcolt kiskunmajsai vasutas több évet töltött egy szovjet lágerben, ahol szinte elviselhetetlen körülmények uralkodtak, az éhezés mindennapos volt. A tél beállta ráadásul rendszerint elvette még annak a lehetőségét is, hogy a rabok a földekről különböző zöldségeket (krumplit, tököt) tudjanak szerezni. Amikor helyzetük már a reménytelenségig leromlott, a rabok úgy döntöttek, hogy sztrájkot szerveznek és egy reggel egyikőjük sem fogyasztotta el a jóformán ehetetlen reggelit és barakkjuk előtt gyűltek össze a munkához való készülődés helyett. Az őrök többféle módon próbálták a renitens foglyokat rábírni arra, hogy térjenek vissza napi rutinjukhoz és kezdjék meg a munkát.
Eleinte ígéretekkel igyekeztek meggyőzni őket, ám később, amikor elfogyott a türelmük, bekeményítettek. A rabokat erőszakkal a tábor egyik sarkába terelték, majd közéjük és a tábor közé hirtelen egy szöges drótkerítést állítottak fel úgy, hogy csak egy kijárat legyen, s közben leszedték a tábor külső kerítését is. Elmondták a foglyoknak, hogy szökevényeknek tekintik őket, ugyanis mindannyian elhagyták a tábor területét, s amennyiben továbbra sem hajlandók visszamenni és nekiállni a munkájuknak, egyszerűen agyonlövik őket. Hogy komolyan vegyék fenyegetésüket, az őrség tagjai elkezdtek a levegőbe lövöldözni. Vásárhelyi Dániel és társai tudták, hogy a szovjet őrök valóban képesek lemészárolni őket, ha nem engedelmesnek utasításaiknak, így kénytelenek voltak beszüntetni a sztrájkot. A büntetés nem maradhatott el. A résztvevőket olyan, embert próbáló cementgyári munkára küldték, amit addig elsősorban német tiszteknek és SS tagoknak tartottak fenn.
Ezt a munkát kevesen bírták ki pár hétnél tovább. Egy kárpátaljai származású, magyar felmenőkkel bíró szovjet tiszt azonban néhány nap után oltalmába vette a sztrájkolókat és szerencsésen kimentette őket úgy, hogy senki sem halt meg közülük.
Vélemény, hozzászólás?