„Végül azonban a lakosok Erdély környékén csúfosan megfutamították őket, és legtöbbjüket megölték. Azon kevesen, akik el tudtak menekülni és az erdős hegyekben és völgyekben bujkáltak, csaknem mindannyian ott vesztek isteni végzés következtében. Az Úr ugyanis, aki mindig segíti a benne hívőket, felhőket és hatalmas esőket küldött rájuk. A felhőszakadás akkora árvizet okozott, hogy csaknem mindannyian megfulladtak, és csak kevesen menekültek meg.”
1242-ben a mongol seregek egy elpusztított országot hagytak maguk mögött. IV. Béla királyunkat azonban nem véletlenül nevezték el a második honalapítónak. A mongol sereg tartósan berendezkedett a Kárpátoktól keletre elterülő térségben, és nagyon úgy tűnt, hogy vissza fognak térni a Magyarország végleges alávetésére. Béla királynak ügyes diplomáciával 1259-ben, amikor az orosz hercegségek ellen támadtak, még sikerült elkerülnie a tatárok újabb pusztító csapását. 1285-ben viszont már közvetlenül a Magyar Királyság volt a célpont. De az ország ekkorra már felkészült, és az új stratégiával, várakra támaszkodva Béla örököse, IV. (Kun) László király véres vereséget mért az ismét a Vereckei hágón betörő tatár csapatokra. Talabuga kán „csak gyalog, felesége pedig valami rossz gebén tudott csak kivergődni Magyarországból”. A magyar seregek a keresztény foglyokat kiszabadították, a zsákmányt visszavették. 1287-ben a tatárok ismét a lengyelekre támadtak, ők azonban a magyaroktól tanult stratégiával kivédekezték a támadást, és visszaverték a félelmetes hordát. A végső csapást a magyar segélyhad vitte be, Baksa György vezér vágta le a mongol inváziós sereg egyik osztagát a Kárpátok északi előhegyeinél.
Vélemény, hozzászólás?